Szeretet – az alkotás princípiuma

„Minden jól van.” – Idáig kell eljutnunk, hogy ezt elmondhassuk – mert, hogy is lehetne másképp? Fölébe akarjuk mi állítani magunkat az Istenségnek, Afölé, ami legnagyobb a Végtelenségben? Az Örökható Gondolatban minden jó, mert az egy alkotó, teremtő Gondolat. Ha az ember valamit alkot, az csak jó valamire – csak megvan a célja. Bármely területen működünk, valamit szerzünk, ami előbb nem volt. Az Istengondolat egy folyton teremtő-alkotó Gondolat.

Még a Végtelenség sem létezhet önmagában, annak dacára, hogy benne van a két hatalom: éther és atom. Mégsem tud egyik sem alkotni, mert egyik a másikról nem tud. Egy harmadik kell, hogy összekapcsolja őket, valami vonzó kell őket összehozza. Az objektív világban ezt az összehozó erőt az ember „Szeretet”-nek nevezi.

A nő, a férfi nem ismeri magát, míg egy bizonyos valami köztük fellép; bennük, ezért köztük. És így a szeretet közvetítésével egyérzésűvé lesznek, egy lesz az életcéljuk. Ezt szeretetnek nevezik, s azt mondják: szeretetből. A kölcsönös szeretet hozta létre az Örökható Intelligenciát. Ez létre lett hozva s ami így létrehozatott, az produktív, teremtői, az valamit céloz.

Ez a szeretet, alkotás, működés, létrehozás gondolata hat a Térségben. Hely-hely után lesz alkotva a Végtelenségben, amely azután mint világtest, vagy égitest lesz ismert. Ez a teremtő, alkotó Gondolat hat tovább, és mind többet és többet hoz létre, ami által végül változatok, a sokszorozódás által világok keletkeznek. Ismét egy világon belül ugyanez a Gondolat tovább működik, hogy valamit alkosson-termeljen. És ha meggondoljuk ennek a szeretetnek a kifejezés-bőségét, az mégis csodálatos! És itt azt kell mondanunk: „Mily nagyszerű, mily jó minden!” Ezt akarta már a Teremtés könyvének írója kifejezni – mert bizonyára nagy meglepetés volt látni, miként fejlődik egy dolog tovább s egy másik tárggyá alakul át, és így sokszorozódik; éppen ebben rejlik a csodálatosság.

„Kezdetben teremté Isten az Eget és a Földet” – hogy rövidre szabja. És ahogyan a próféta mondja: „Minden magyarázat, taglalgatás és analizálás hasztalan, ha egy dolog felfogására hiányzik a felfogó képességünk” – s annak nincs célja, hogy ott magyarázzunk, ahol a felfogó képesség hiányzik.

Hogy aztán vajon Mózes könyvei más iratoknak a másolatai, az mindegy, a fődolog az, hogy az író megkísérelte világossá tenni előttünk azt a mély és magas Gondolatot, hogy a mi értelmünkkel tudassa.

Azért rövidíti így le az író, mert minden lénynek hátterét szemünk elé akarja tárni; és ha röviden is foglalta össze, meg kell vallani, hogy már évezredekkel ezelőtt is egyezik a Gondolat az összes gondolatokkal és magának a legfontosabbat kitalálta, ezért kellett ezt az írónak emlékezetébe idézni. A dolog a legújabb tudományos felfedezésekkel pontosan egybevág, csak itt kevés szóval sok van mondva annak, aki értelmesen gondolkozik és tud gondolkozni pró és kontra, ellene, mellette és utána.

Aki a Természet érzésében él és működik, annak elég az a pár sor és versszak, így a témát tüstént meg- és kigondolhatja. Az embertől elváratik, hogy csak egy témát kapva egyszerre azt ő maga átgondolja és kielemezze.

Meg kell adni, hogy a Mózes I. Könyvének írója vagy nagyon járatos volt a tudományos gondolkodásban, vagy azt mástól helyesen írta le. Nekünk maradjon ez mindegy: ahogy egy dolog hozzánk jön, úgy jön. Tehát egész barátságosan vesszük át, ahogy egy gyermek az ajándékot. A gyermek sem kérdi: „Mama, honnan vetted ezt?” Ajándék az ajándék.

Az ember nem úgy tesz, mint az a fiú, aki sárkányt akart, mivel a többi ifjúnak is volt a szomszédban: „Oh, Papa, lehetne egy sárkányom nekem is!” A Papa ahhoz a materialista fajtához tartozott, aki nem szeret kiadni másra, legfeljebb szivarra, snapszra és sörre, nem szellemi dolgokra való volt, és zat felelte: „Nem, arról szó sem lehet!” De a gyerek a vasárnapi iskolában jól megtanulta a leckét és úgy tett, mint azok, akik valamit kívánnak, ezért minden este az ágyban imádkozott: „Ah jó Istenkém, küldj nekem is egy sárkányt!” Az apa a nyitott ajtón át hallotta az imát, az meghatotta a szívét és vett egy sárkányt a gyereknek. Következő nap, mikor a gyerek elaludt, belopózott a szobába és a szép sárkányt az ágy lábához állította, gondolta: „Ha a fiú reggel fölébred, meglátja a sárkányt.” Kora reggel az ajtóhoz lopózik a fiú örömteli kifejezését meghallani. Végre fölébred a gyerek, meglátja a sárkányt, megdörzsöli a szemét – ahogy az a fiataloknál szokás, és : „Honnan az ördögből került ide ez a sárkány?” Ennyi volt az ő meglepetése, így fejezte ki magát.

Mi is éppen így fejezzük ki magunkat. Először akarunk valamit, aztán ha megkaptuk, csodálkozunk azon, hogyan jött meg. Aztán elkezdünk afölött filozofálni, ki akarjuk találni, mely úton, mely törvény szerint lehet valamit valóra váltani, majd a végén már a saját nézetünkben is kételkedni kezdünk, nem hiszünk saját magunknak, ezért másoknak sem tudunk hinni.

Nem hiszünk a Természetnek, a Végtelenségnek, a Világmindenségnek sem. És az író már az első mondatnál úgy írja minden teremtés, minden nagy meglepetés után – s az író hozzáteszi:

„És Isten látta, hogy az jó volt.” Az jó volt; az egész elemvilág, éthervilág, mind jó volt. Az összes kigondolt pontok gyülekeztek, s az megnyilvánult az összes térségekben. „És Ő látta – mondja az Írás –, hogy az jó volt”.

Valóban sikerült ennek a szeretetnek minden napot időről-időre továbbfejleszteni, és Isten látta, hogy ez jó volt.

A nedvesség, a víz visszahúzódott s előjött a száraz, s itt-ott moha, fű, bokor, fák jelennek meg. A vizek, a mélyben a megszabott sejtéletre gyűlnek össze és egyidejűleg, ezzel a fejlődéssel párhuzamosan, a szabad mozgó Élet.

A vizekből a szárnyasok, a férgekből mindenféle rovarok, bogarak, az állatok különféle fajtái, ahogyan ma is ismerjük őket.

Vajon miért a vizekből a szárnyasok?

Csak meg kell jól nézni egy hal pikkelyét. Ha nem látják elég jól szabad szemmel, akkor mikroszkóppal. Aztán vegyenek egy madártollat és tegyék egymás mellé. Akkor látható a közvetlen rokonság. Amint a pikkely osztódik, törik, átvonódik, ott akkor hasonlít egy tollhoz. Ha a tollat gumiarábikummal kisimítva bevonják, úgyhogy az szilár lesz – ezt két ablaküveg között csináljuk – s ha ezt a tollat és egy pikkelyt összehasonlítunk, azok hasonlóak. Így a tollból halpikkelyszerű lett. Ha metszések mentén egy éles borotvakéssel bevagdossuk – íme, újra előttünk van egy toll. A vízből jön minden szárnyas; azért vonul újra szívesen vissza a vízre. A többi állat szárazföldi állat. Tehát egészen helyesen az Írás szerint: először a halak, aztán a madarak, végül a többi állatok, egészen a ragadozókig.

Oh, ezek a ragadozó bestiák! Igen – miért teremti ezeket a Gondolat? Mint egy szükségszerűséget, mert az átmenet egyik fajtából a másikba szükséges, hogy végül a legmagasabb elérhető legyen. Nem szabad köztük hézagot, rést hagyni, különben a dolog nem tartható fönn – mindennek egymásba összefüggőnek kell lennie, mint a láncszemnek egy láncban. És ezek a vadállatok az utolsók, amik alkothatók. És Isten szólt és látá, hogy ez mind jó volt, az nem lehet másképp. Mint Teremtő Ő csak jót alkothat, azaz: aminek célja van. És mindennek megvan a célja. És ha megtaláljuk a dolog célját, mint józan értelmes, gondolkozó emberek meg kell találjuk. És ugyanez az író még ugyanabban a fejezetben megjeleníti az embert, mégpedig mint Isten képmását – Őhozzá, Istenhez hasonlóan. És miután az megtörtént, így áll: „És Isten látta, hogy az nagyon jó volt.”

Gondolják csak meg: minden más jó a Végtelenségben, az ásvány-növény-állatvilág, de mikor az ember előlép a Természet masszájából, akkor Isten látta, hogy az nagyon jó volt. Tehát mi nagyon jól sikerültünk. És mi még jobbak vagyunk; ezért a legjobbat is művelhetjük, ha a mi lényünknek a tudatában vagyunk. Igen, mi minden jóból a legjobbat hozhatjuk létre, mivel az a legjobb bennünk megvan. Minden között, ami létezik, a legjobb mibennünk van. Ezt az emberi sejtet egyáltalán nem hasonlíthatjuk az állati, a növényi sejthez, vagy az ásványvilág kristályosulási folyamataihoz, mert a mi emberi hússejtünk egész más valami, mint az állati sejt. Azért nem lehet átültetni mrigyeket a kecskéből az emberbe, azok nem hoznak semmi újat, semmi jót, nem tarthatják fenn az embert.

Az biztos, hogyha a dolgot a minimumra redukáljuk s megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy végeredményben minden az elemvilágból eredt; de az átalakulások, hatások, vibrációk – gondolják csak meg – egy állat hússejtje nem képezheti egy ember sejtjét! Akkor nem kellett volna az emberi alaknak előjönnie, az Istenség éppúgy az állatban is megnyilatkozhatna. A sejtnek finomodnia kell, sokkal több rezgést kell végbevinnie, míg emberi sejtté lesz. Ha nem éri el a megfelelő rezgésszámot és az állati sejt rezgésszámában marad meg, akkor mi állatnak születnénk, állat lennénk.

Mint ember azonban felvesszük az összes elemeket és kémiai anyagokat, amelyeket az anyag fejlődése során csak elérhet és ezekből keletkezik az ember teste.

„És Isten látta, hogy minden nagyon jó volt.”

Nos tehát, az ember nagyon jól sikerült.

Mi csupa jóval vagyunk körülvéve. Hogy léphetünk hát a Gondolat és az anyag közé, mondván: „Ez és az nekem nem tetszik, az nem jó. Ez egy elvetemült fickó, egy lump gazember, akitől semmi sem várható, aki az ördögtől született – maga a pokol!”

Hogy lehet ez s hogy lehet ilyeneket mondani! Honnan jönnek ilyen ideák, ott, hol csak Isten, Természet s ember léteznek!?

Hogy tekinthetjük azt, ami egy végtelen Intelligenciától származik – rossznak? Ha ezt tesszük és ilyen gondolatokat, ideákat folytatunk-táplálunk, akkor az nem az ördög, ami rajtunk kívül van, hanem az az ördög, amely bennünk van.

Ezáltal kerülünk mi ellentétbe a végtelen Gondolattal, az Örök Intelligenciával – akkor az egész üggyel szembeállítjuk magunkat – mi, akiknek, megvan a szabad választásunk s ahelyett, hogy továbbvigyük a Teremtés és az evolúció ügyét, ehelyett fel akarjuk a tökéletesség további menetét tartani azzal, hogy szembeállunk vele!

És pontosan úgy, miként egy tárgyat a rohanó áram magával ragad, úgy ragad el minket is az áram a helyünkről, mert nem ellenőrizzük és kormányozzuk az erőket, melyek itt fennállnak.

Mivel mi bírjuk az alkotás jogát, szembehelyezkedünk mindennel és egy oly helyzetet alkotunk magunknak, mely lehetetlenné teszi, hogy bennünk fölébredjen az isteni Gondolat.

Mi belekeveredünk az anyagba és mivel mi birtokoljuk az Intelligenciát, mi azt kölcsönözzük az anyagnak, amit az anyag nekünk kellene adjon.

Ahelyett, hogy a matéria a mi lényünk további fejlődésére szolgálna, mi válunk annak rabszolgájává a mi talentumainkkal.

Ehhez megvan a jogunk és Isten azt el nem veheti tőlünk. Ő, mint Intelligencia nem kényszeríthet minket, nem vetheti magát mireánk.

Nekünk azonban, ha a valóságban akarunk élni, és ebből az életből a legnagyobbat előhozni, az Intelligencia tudatában kell élnünk, annak az Intelligenciának az elismerésében, mely lehetővé tette, hogy mi a jelenlegi helyünkön vagy állásunkban legyünk.