A nő szellemi érdeklődése

A nő ismét tudatára kell jusson az ő lényének, mely az ő szaporítási szerveiben van lehorgonyozva és melyeknek állapotától az ő lénye függ. Mivel ő a korlátoltabb férfiúi formával szemben a természetnek legtökéletesebb jelensége, vagy kinyilatkozása és mivel hivatva van arra, hogy új és kiterjedtebb életnek legyen az adományozója, így tehát nem lehet az ő számára az elhatározva, hogy ő szenvedjen vagy elsenyvedjen. Ő az élő Istennek a temploma, kinek szekrénye előtt az emberiség az ő hódolatait kell bemutassa és az ő oltára előtt az emberiség gyermeki ártatlansággal kell leboruljon. Együgyűségben hallgassuk mi a nő megnyilatkozásait, intelmeit, oktatásait és tanácsait. Mert ő az emberiség anyja és tudva vagy tudatlanul az ő szeretete és az ő gondossága minket illet mindnyájunkat, kiket a nő, mint az anya az ő gyermekeit úgy tekint.

A nőnek meg kell tanulnia önmagát és az ő testét ismét megérteni, ha ő végre el akarja azt érni, hogy ő többé ne legyen félreértve, helytelenül kezelve és kihasználva. Hogy ez irányban minden hibák dacára is az emberiség még nem merült el, azt csak a nő és anya végtelen szeretetének, az ő természetes életerejének, megadottságának, áldozatkészségének és akaraterejének köszönhetjük. Azonban most már nem szabad annak szóba jönni, hogy magunkat éppen csak az elmerüléstől megóvjuk, hanem most már számunkra az kell fontos legyen, hogy egy nemesebb és tökéletesebb nemzedék jöjjön elő, mely nincs többé megterhelve a múltból való nő meg-nem-értésének, helytelen bánásmódjának és kizsákmányolásának a következményeivel.

Ezért a nő fel kell hagyjon azzal, hogy magát kihasználni, helytelenül kezelni és elnyomni hagyja. Az ő két szép erénye, a szeretet és az áldozatkészség a kimerültségig és feláldozottságig fokozódtak, mivel ő hagyta az ő állását mint a népnek és a fajnak az anyja szeme láttára veszendőbe menni és hagyta magát lealacsonyítani. Nos hát, mihelyt ő a haladás első princípiumához, az önbecsüléshez és önfenntartáshoz visszatér, hamarosan ismét el fogja érni a nő tisztelését, a lebecsülés és nyomor helyett.

Az igazi szeretet nem áldozza fel magát, hanem csak a teremtői hajtóerőt ébreszti fel a másikban. Ha a nő ezt eléri, akkor ő oly nagyfokú harmonikus kapcsolatot teremt, hogy fény és tündöklés keletkeznek ragyogóbban, mint a nap fénye. Mi hozhatunk áldozatot anélkül, hogy saját magunkat feláldoznánk, mi szerethetünk anélkül, hogy a forrás saját magunkban kiapadjon, hacsak mi a mi szeretetünk sugarait mások útjaira vetítjük. Ha azonban mi úgy szeretünk, hogy mi annál kimerülünk, akkor mi a mi szeretetünk forrását magunk kiapasztjuk és ha mi magunkat feláldozzuk, akkor mi megfosztjuk magunkat az önrendeltetés erejétől, a leigázottság átkosságának vetjük alá magunkat és megszámlálhatatlan szenvedéssel, megaláztatással és lealacsonyítással terheljük meg magunkat.

Végül még ha egyelőre csak egyenként is, öntudatra ébred a nő, miután ő kimondhatatlanul sokat szenvedett és az emberiség szenvedő oldalát megpillantotta, miután a mi fejünk a mellünkre hajlott és a nő meglátta, miként pöffeszkedik az igazságtalanság és az elfajultság és az ő számára már semmi sem maradt megtakarítva, noha ő, a nő minduntalan mondá: „Abba, bocsáss meg nekik, hiszen ők nem tudják, mit cselekszenek.” A nő már közel van ahhoz, hogy a szót kimondja: „Elvégeztetett!” és mi sejtjük azt, miszerint akkor földrengés áll elő, nehéz felhők tornyosulnak és az elemek mindent egy puszta káosszá fognak átváltoztatni. Akkor aztán a mi tévhitünk sírjából, az összes szenvedésekből felemelkedik a tökéletes ember az ő fönségében, szülve attól az anyától, aki az ő végtelen isteni lényének tudatában van.

Mihelyt a nő önmagának tudatában van, akkor ő felemelkedik az ő egész nagyságában, nem azért, hogy harcot indítson a férfivel szemben, vagy hogy bosszút álljon, hanem hogy a férfit figyelmeztesse kötelességére a nővel és az egész emberiséggel szemben. Akkor férfi és nő elfoglalják az ő igazi, a természettől rendelt állásukat, s egyenlőség és igazság uralkodnak mindörökre. A nő van arra hivatva, hogy az életrejtvényt úgy a maga, mint a jövő nemzedékek számára megoldja. Ezért a nőnek kell a kezdetet megcselekedni és a férfinek a helyes életutat megmutatni.

A nő teheti is azt. Mert ő egyáltalán nem a negatív rész s a férfi a pozitív, a nő nem a szubjektív rész s a férfiú az objektív, s a nő nem a gyöngébb fél s a férfi az erősebb. A tapasztalat mindenütt egy jobb felől oktat ki minket. A nő több idegerővel rendelkezik, több kitartással, kedvvel, türelemmel és reménnyel, a nő több fájdalmat és szenvedést bír el, mint a férfi. Ha a férfi egyszer megbetegszik, akkor ő mogorva, izgult, kedvetlen s reménytelen és ha a nő szeretetteljes kezei őt nem ápolnák és őt bátorító szavakkal nem vigasztalnák, úgy ő valóban kiadná a lelkét. Ha a nő erényei nem is jutnak mindig kifejezésre, úgy annak nem ő az oka, ellenkezőleg, a nőt csodálni kell, hogy ő minden teher és szenvedés dacára is még mindig reménydús, szívósan kitart, hősiesen küzd és az ő természetes eszét megőrzi minden iránt, ami neki segíthet az ő célja elérésében.

Az idő itt van már, amidőn a nő szellemi érdeklődése ismét felébred, hogy ő magasabbra emelkedjék. Pedig a magasabb szellemi érdeklődés a legjelentősebb feltétele minden újjászületés-ápolás eredményének. Ezután a testi érdeklődés önként felébred, mivel akkor a nő belátja azt, miszerint az egész újjászületési ápolásnak a testben kell lejátszódnia, mivel csak a test születhet újjá.