Házasság 1. Az univerzális viszony

Kinek van manapság egyáltalán fogalma a házasságnak igaz-való lényegéről? Az egyházi tekintélyiség azt akarja elhitetni, miszerint ő a helyes fogalommal rendelkezik a házasság felől és azt egy szakramentumnak (szentség) nyilvánította, tehát egy szent, egy Isten által akart és elrendelt berendezkedésnek. Ez aztán volt egy jó idea. Ugyanis, ha minden, ami van, Istentől van, akkor a házasságnak is Istentől kell lennie. Mégis az egyházi tekintélyiségek az ő ügyük felől nincsenek teljes biztosságban, nem egészen biztosak az ő dolgukban, amennyiben ők a coelibatust, a házasságtalanságot, a nemek elválasztását mint a házasságnál valami sokkalta magasztosabbat, úgy állítják oda.

Éppúgy a világi tekintélyiségek is erősen hiszik azt, miszerint őnékik vannak meg az igazi, a helyes fogalmaik afelől és törvényt törvény után gyártanak, melyeknek a házasságjogot, a házastársi viszonylatokat kellene rendezniök. Így jött aztán az ember eme ideára: házasság pedig az lényen, ami az állam által avégett felállított törvényformulákat teljesíti. Mégiscsak a világi tekintélyiségek sem valának az ő ügyük-dolguk felől valami egész biztosak. Mert amit ők előbb az ő tekintélyűségük pecsétjével házasságnak ismertek el, éppen olyan készségesen aztán ők azt ismét kinyilvánították nemlegesnek vagyis nem-házasságnak.

Az átlagpolgár egyszerűen az ő tekintélyiségei mögé odaáll és a házasságban, ahogyan ezt állam és egyház tekintélyesítve tudni-látni akarják, egy igen kényelmes berendezésre talál, amely az ő önfelelősségi hiányait a törvényességnek vagy az isten-úgy-akarta-valóságnak a köpenyével fedi.

Lassanként azonban a tekintélyiségek előtt az kezd földerengeni, miszerint az ő felelősségtelen alattvalóik hű követésmódja oly állapotokat teremtett, melyekkel szemben ők tanácstalanul állanak. Ők kezdik azt mindinkább belátni, hogy ama felelőtlenség, melyet ők az ő alattvalóiknak a házasság tekintetében garantáltak, az az államnak vagy a társadalomnak mérhetetlen szociális terheket rakott rája az emberi család nyomorúságos, beteges, munkaképtelen, dolgozni nem akaró és bűnöző tagjai gyanánt és hogy az (önfelelőtlenség) a nagyobb erkölcsösség helyett mind nagyobb erkölcstelenséget juttat napfényre.

Nem csoda, ha állam és egyház az ő saját ideáik felett elkezdenek kételkedni és iparkodnak a házasságtalanságot vagy házasságonkívüliséget ill. vadházasságot a nemek között hasonlóképpen törvényesnek elismerni és rendezni, vagy a házasság szentség ellen elkövetett bűnök megbocsátásával azt a házas állapottal egyenlősíteni. Természetesen aztán nem lehet csodálkozni afelett, ha a nép szélesebb rétege e teoretikus állami vagy egyházi házasság iránt többé már nem viseltetik érdeklődéssel, hanem tekintet nélkül a jogra-erkölcsre-morálra, magát egyszerűen átengedi a természeti ösztönök vak erőinek.

A veszély növekszik, a vak erők gátolatlanul űzik az ő játékaikat és ha azoknak az utolsó pillanatban nem lesz megállj parancsolva, akkor azok maguknak a tekintélyeknek a saját halálos ítéletét tárják elébe megpecsételésül és önvégrehajtásul. Mert már a vak erők működésben vannak, hogy minden társadalmi rend alappillérjét, mely szerint az emberi élet isteni és emberi jog szerint érinthetetlen-sérthetetlen, felrúgják s az anyatestből való magzatelhajtást törvényesen megengedettnek nyilvánítsák. Az a társadalmi rend, mely ezt elismeri, múlhatatlanul a pusztulásnak van odaítélve. Az egyházak is megbuknak, ha az ő taktikájukat meg nem változtatják. Senki sem ad máma már semmit a hosszú lejáratú vagy ismeretlen piacú váltóra. Minden a jelenértéket követeli, hogy a jövőt magának biztosíthassa. Egyházépítmény-sorsjegyek számolhatnak ugyan a játékördöggel, azonban semmi magasabb morált nem képesek felépíteni.

Azonban még az átlagpolgár is, aki az államházasságba (polgári esküvő) és az egyházi áldásba még mindig mint egy szalmaszálba kapaszkodik, az is belátja, hogy őt az elmerüléstől az a szalmaszál nem menti meg, ha ő 100 közül 99 esetben azt éli át, miszerint néki sem az anyakönyvvezető, sem a lelkész nem tudja azt a szerencsét, boldogságot garantálni, amit ő a házasságtól remél és a házasság elején több vagy kevesebb ideig élvezett is.

Így tulajdonképpen mindenki érdekelve van abban, hogy a házastársi viszony felől újan és jobban ki legyen oktatva és hogy kutassa annak igazi eredetét, lényegét és célját. Efelől tisztában lenni az emberre nézve egyrészt nem is olyan nehéz, mivel ő rendelkezik ama képességgel, hogy mindent az ő alapjáig kipuhatoljon és annak célját felismerje. Másrészt azonban az őnéki kötelessége is, mivel a képességek elhanyagolása, nemhasználása megálláshoz, visszaesésre vezet.

Hogy valami felől tisztában legyünk, egy szilárd álláspontot kell elfoglalnunk, amelyből mindig és ismét a dolognak egy újabb oldalát vizsgálhatjuk és fejthetjük meg magunknak. Ez a szilárd támpont, melyre bárki ráhelyezkedhetik, mindegy, hogy eddig minő álláspontot foglalt el, egyszerűen az, hogy a házasság egy különös viszony férfi és nő között. Akkor aztán még csak azt kell kérdezze az ember önmagától: kicsoda a férfi? Kicsoda a nő? Honnan ered mindkettő? Miért vannak férfiak és nők itt egymás mellett? Mit céloz ama különös viszony férfi és nő között, amit az ember házasságnak nevez?

Mivel a férfi éppúgy, miként a nő szülőktől erednek, tehát ismét férfitől és nőtől, a vonal nagyon leegyszerűsödik és egyenest az első emberpárig vezet vissza, mely az állatvilágból emelkedett ki. Az állatvilágban is hasonló viszont látunk: hím és nőstény párosulnak és ismét mindkét neműeket hoznak létre, legtöbbször elválasztott alakban, néha egyazon testformában. Így vezet az út vissza a növényzethez hasonló viszonyokkal, csak a kétnemű (különnemű) növények ritkák és ama növények, melyek mindkét nemet magukban egyesítik, az a szabály. A növények az ásványvilágból erednek, mely a vízszerűből kristályosult, ez egy oly folyamat, melynél az ellentétesség, a hímnemű és a nőnemű már még inkább principiálisan (sajátlagosabban) jut kifejezésre éspedig mint kristályképző vonzás és mint kristályidegen taszítás, melynél mindkét folyamat nyilvánvalóan egy középpontból, a kristályosulási pontból van irányítva és ellenőrizve. A vízszerű a gázszerűből vagy atmoszférikusságból ered és akkor képződik, mihelyt a pozitív elektromosság a negatívval egyesül.

Tehát ezek ketten azok az erők, melyek egymással ellentétesek és dacára vagy éppen miatta az ő ellentétességüknek, vonzzák egymást s az ő egyesülésük és újraegyesülésük által mindazt létrehozzák, ami csak itt e materiális jelenségvilágban exisztál egészen a férfi és nő alakjáig.

Ha mi a viszonyt férfi és nő közt legalábbis idáig követjük visszafelé, akkor sok lesz előttünk világossá, azonban még mindig nem minden ugyanis a pozitív és negatív elektromosság is erősebben és gyengébben is felléphet, tehát önmaga is valami olyasmi, ami lett, ami egyrészt ellentétes, másrészt egy akarat számára megközelíthető. Valami, ami nem egy lett dolog, annak az örökkévalóság óta kell fennállnia, tehát egy oly állapotnak kell annak lennie, ami mindig volt, van és lesz, mindegy, hogy az minő alakot vesz fel.

Már az ember kezdete óta az emberi felismerés ezeket az ősállapotokat felfogta és azokat éthernek és atomnak nevezte, mozgási- és nyugvamaradási princípiumnak. Ez a két állapot sem önmaguknak, sem kölcsönösen egymásnak nincsenek tudatásban és ezért nincs is akaratuk. Mivel pedig itt léteznie kell valaminek, ami az ellentéteket egyesíti s nékik az ő egyesítési akaratát közvetíti, így a gondolkodó ember számára megadódik az elháríthatatlan következtetés: a két ősállapoton, étheren és atomon kívül van egy harmadik ősállapot jelen, az örök Intelligencia vagy az örökműködő Gondolat, aki önmagának és az ő környezetének tudatában van és ezért képes az ő akaratának a környezetre vagyis az étherre és atomra való átvitele által behatást gyakorolni. Ez az örök Intelligencia az, amit vagy akit az ember „Isten” névvel jelöl meg, még ha ő legtöbbször nincs is tisztában afelől, hogy mit is akar ő az „Isten” névvel mondani.

Ezért az atom individuális, az éther individuális, ezért Isten individuális, oszthatatlan, örök, enyészhetetlen. Istennek vagy az örökműködő Gondolatnak csak az az akarata, hogy ő magát kinyilatkoztassa az ő környezete, éther és atom közvetítésével éspedig végnélkül, határ nélkül, korlát nélkül. Mert egyedül Ő a mérvadó, mint a 3. hatalom, aki az ő akaratnyomása által éthert és atomot összekapcsol, amennyiben ő az éthert mintegy korlátozza a mozgásban, a valóságban pedig a mozgást csak egy meghatározott irányba tereli, hogy így éther és atom polarizálódjanak, tehát úgyszólván két pontot képezzenek, amelyek körül elektronok, étheroidok, molekulák, elemalkatrészek, elemek, kémiai alkatrészek és kémiai összetételek helyezkednek el tízezerszeres hatásaikkal, amiből végül egyik világ a másik után tölti be ezt a végtelenséget.

Ezért Isten sosem tesz kísérletet arra, hogy az atomot rombolja, vagy hogy egy atomterületet egy másikba belevesztődni hagyjon, hanem csak a rendet tekinti, hogy minden az ő tervéhez illeszkedjék, anélkül, hogy az az ő saját önállóságát elvesztené, továbbá, hogy az ő akaratát ilyen folyamatok által mindinkább megvalósítsa és olyan birodalmakba igyekeztesse, hol végül éther és atom tudatában vannak a végtelenségnek, örökkévalóságnak, elpusztíthatatlanságnak. Természetesen idáig hosszú az út. Mihelyt azonban egyszer az égitest-lény az ő menetét leszögezve megkapja és azt követi, miközben ez a gáznemű massza kristályosul, akkor már a teremtési princípium megszűnik működni, vagyis a világmindenség összes elemei már bentfoglaltatnak ebben az égitestben. Mihelyt a kristályosulások az ásványvilágban elkezdődnek, akkor már elkezd a fejlődési princípium működni.

Amint a kristályosulási folyamatok, legalábbis egy bizonyos mértékig végbementek, akkor előjön a sejtszövet, előbb mint vízinövény, s aztán megjelenik a szabadon élő lény, vagyis az állat, mely az egész állatvilággá kiterjed, amennyiben a napfény, a levegő, víz és föld együttműködése által mind tökéletesebb állatok keletkeznek. Az örök Intelligencia azonban nem egyesül a világokkal, melyek csak az éther- és atom-kapcsolatoknak az eredményei, ő sosem adja át magát a teremtett dolgoknak, hanem csak az ő gondolatmenetét nyújtja és ennek megfelelően formálódik minden kristályosulásokká, sejt- és állatfajtákká. Az Istenség maga nem lehet jelen az ő összes teremtményeiben, hanem csak az ő gondolatait veti és ülteti el azokban, úgyhogy a teremtmények az Isten nagy Lényéből testesült sajátságokat ábrázolják, míg végül az összes sajátságok ábrázolva vannak és ezen a módon már semmi újabb többé nem hozható létre, hanem mindig csak ismétlődések, amiként azt a mindig újan feltűnő üstökösök bizonyítják, melyek nem egyebek, mint leendő égitestek.

Azonban ez nem minden, ami az örökműködő Gondolatban vagy Istenben exisztál. Mert különben végül mégis néki mindig ugyanazt kellene csinálnia a végtelenségnek ezen vagy azon a helyén. Az ő Lénye pedig örökös kiterjesztése az Ő működésének. Ezért kell, hogy Ő magának egy további szerszámot teremtsen, tehát olyasmit, ami néki nemcsak az Ő sajátságainak egyikét vagy másikát ábrázolja és jeleníti meg. Akkor aztán nem marad más hátra Ő néki, minthogy az Ő saját képmását nyilatkoztassa ki.

Már Mózes 1. fejezete iparkodik ezt szemlélhetővé tenni e szavakkal: Elohim, vagyis Egyik az összesek közepette így szól: „Nos hát teremtsünk embert a mi saját képünkre és hasonlatosságunkra.” Lehetséges ez, tud Isten egy képet csinálni? Igen, hiszen Ő sok képet csinált! Tehát Őbenne is létesülhet egy képezet, mely itt az emberi alakot képezi. Azonban csak idő és tér tudják azt kinyilatkoztatni, csak éther és atom közvetítésével tud Isten is mindent beöltöztetni, ami csak az Ő örökműködő Gondolatában valamikor is fennáll. Az összes fejlődésvonalakat most ő egyesíti az emberben, hogy néki sikerüljön önmagát kinyilatkoztatnia és az Ő akaratát az Ő környezetének új irányban bevésni. Különben végül a környezet gyakorolna befolyást Őrá.

Nos így lesz az ember Istennek képmása szerint, vagy a matériában hozzá hasonlóvá, véle egyenrangú. Minden egyes ember ugyanazon Istenintelligenciának a hordozója és minden egyénnek mindaz megjön, ami csak az Intelligencia környezetében van, néki csak az ő képességeit kell alkalmazni, melyek az agylényeget képezik. Z ember az Örökkévalóságnak és Végtelenségnek a kristályosulása és polarizációja, ami magában foglalja az örök ikerállapotokat, éthert és atomot és az örökműködő Intelligenciának vagy Istennek a jelenlétét, hogy most lassanként az Intelligencia további kinyilatkoztatásait napfényre hozza, amennyiben mi a mi agyunkból a szürke idegállomány közvetítésével új szerszámokat készítünk. Isten, vagy az örökműködő Intelligencia egyformán kinyilatkozik minden egyes emberben, csak a kifejezés különböző az Individuum állása szerint.

Azonban nemcsak mi, kik felismertük Istent és az Ő működéseit és kinyilatkoztatásait, vagyunk Istennek a kinyilatkoztatásai, hanem azok mindnyájan, az összes emberalakok. Mi, akik a felismerés útján vagyunk, melyet nékünk mint embereknek szükségszerűen meg kellett haladjunk, végtére is eljutottunk a mi tulajdonunkhoz, Istennek mibennünk való felismeréséhez. Épp így vannak mindazok mikörülöttünk, kik minket nem tudnak megérteni, mivel ők még nem jutottak odáig, mint mi, akik a felismerés útján haladunk, ami azonban az ő számukra az ő külön idejükre fenn van tartva. A mi fejlődésünknél is szükség volt az időre.

Ezért nékünk a mi környezetünkkel szemben igazságosabbnak kell lennünk, mint az egész világ. Minékünk szabad sokat, sőt szabad mindent látnunk, azonban egyet-mást el kell nézni, el kell feledni, meg kell bocsájtani tudnunk, miközben mi mindig és ismét mondogatjuk: „Abba, bocsáss meg nékik, mert hiszen ők még nem tudnak más egyebet!” Ezért nincs nékünk ahhoz sem jogunk, hogy a mögöttünk állókat kritizáljuk. Mert minden egyes egyénnek megvan az ő saját joga ahhoz, hogy őnéki az ő saját nézetei, ideái, véleményei meglegyenek, ha pedig ő magának nem a saját, hanem a mások nézeteit, ideáit, véleményeit állítja fel, úgy akkor még annál inkább meg kell minékünk őnéki azt bocsájtanunk és annál elnézőbbnek lennünk. A saját ideák a lény akkori fejlettségi állapotának a kifejezései. Tehát mi egyenest szerencsétlenné tennénk valakit azzal, ha mi őt az ő igazi lényétől el akarnánk téríteni és más valami felől akarnánk őt meggyőzni. Nékünk kötelességünk a mi saját álláspontunkat, a mi saját ügyünket ábrázolni és mi csak azokat vonzhatjuk magunkhoz, akik miként mi, a szabadság útján haladnak és tudatában akarnak lenni az élet céljának és irányzatának.

Az éther és atom, e két ellentét, az örök Intelligenciának vagyis Istennek rendelkezésére állanak, hogy ő magát kinyilatkoztassa. Mindkettő szükséges az Istenségnek minden kinyilatkozásához vagy kihatásához, nem létezik semmi anélkül, hogy az a 3 együtt ne volna. Azonban maga az Istenség sem tud egyazon időben kétirányban kinyilatkozni, hanem csak egyfelé. Különben néki meg kellene osztania magát és egy osztódás végül a végtelenség összeroppanását okozná. Ezért az Istenségnek állandóan az ő középpontjában kell megmaradnia és előbb csak az egyik irányban tud megnyilatkozni s csak azután a másikban, innen van a különbözősége az összes kinyilatkoztatásoknak és a másik oldalon ismét az alapvető egyenlőség.

Isten teremt és alkot a dualitásnak vagy kettősségnek, éthernek és atomnak a segítségével. Amit Ő az egyik oldalon teremt, az teremtés a másik oldalon és aztán Ő azt ugyanúgy cselekszi a másik oldalon, hogy egy újabb és még nagyobb eredményt érjen el a kettősség- vagy polaritás-viszonynak megerősítése által, avagy a magnetikus és elektrikus erők viszonyának megerősítése által. Mindenkor, amikor a két pólusnak az áramai egymásra beállítódnak, olyankor a Mindenhatóság számára egy új teremtési lehetőség nyílik meg.

Eme ikererők pozitív oldalát elektrizmusnak nevezzük, a negatívat magnetizmusnak és ezek kapocslata vagy váltójátéka által teremt az örök Intelligencia. Az elektriuzmus mindig az uralkodó-tevékeny pólustól indul ki, azonban csak akkor tud kinyilatkozni, , ha ő egy felvevőségre kész-negatív pólust talál. A magnetizmus negatív fajta és az elektrizmust elnyelni vagy felhasználni látszik, azonban csak azon célból, hogy egy új nagyobb kifejezését készítse elő az örök Intelligenciának. Ezáltal jut érvényre a kiegyenlítés törvénye, mely egy megváltoztathatatlan természettörvény.

Mindezeket az embernek maga előtt képlegesítenie kell, világossá kell tennie: mi természettől fogva végigcsináltuk az összes átalakulásokat, amiket éther és atom csak megtehetnek és mint a természet gyermekei vagy mint embergyermekek a természet törvényein vagyunk felépítve, melyek az életjelenségek egész birodalmát uralják. Isten az Ő legfőbb gondolatát, az Ő legfőbb Intelligenciáját használta akkor, midőn Ő férfit és nőt teremtett és ezeknek átadta az isteni atyaságnak és az isteni anyaságnak avagy az isteni szülőpárnak a szerepét összejátszás céljából és még nagyobb kinyilatkoztatások végett, az örök ikererőknek vagy az elektromagnetizmusnak az alkalmazása által. Hogy nagyobbat tegyen lehetővé, Isten kinyilatkozik az egyikben a hímnemben, melyben a nőnem elrejtve marad és éppúgy a másikban a nőnemben, melyben a hímnem elrejtve marad.

Istennek ugyanazon Intelligenciája jelenik meg a férfiben és a nőben, csak különbözően beöltözködve, különbözően megtestesülve, egyszer az elektrizmust kifelé s a magnetizmust befelé irányítva a férfiben, máskor a magnetizmust kifelé s az elektrizmust befelé irányítva a nőben, azonban mint egyes lényekben magukban rejtve az egyenlőt, éppúgy ugyanazt az isteni Intelligenciát, mint az éther- és atomvilágnak ugyanazon erőit és hatalmait. Ezért mindkét nem ugynaazon dualitást-kettősséget vagy polaritást ábrázolja, csak egymáshoz fordított viszonyban, miközben az egyik alkalomnál az atom súlya kifelé nyomult s a férfi formáját képezte, másik alkalommal az éther befelé nyomult s a nő alakját képezte.

Ami tehát a férfinél külsőleg megjelenik, az megvan a nőnél bensőleg, a férfi külseje a nőnek a benseje. A nőnek a benseje a férfinek a külseje, a nő külseje a férfinek a benseje. Azonban a sejtek száma és a sejtszövet kiegyenlítődnek. Ezért a férfias a nőiesnek a keresésén van és a nőben felismeri az ő kiegészítő felét, hogy őneki, a férfinek, meglegyen az egyenlősége vagy egyensúlya, a polarizációja nagyobb kinyilatkoztatások vagy magasabb működések céljából. A nő ismét birtokolja magában a férfiast, de elrejtve és ezért igyekszik mindig ismét a férfiassal kapcsolódni. Ő, a nő, vonzatva van a férfias által és ő vonzza a férfiast magához.

A kiegyenlítés üzenete tehát nemcsak a házasság végett jött a világba férfi és nő között, hanem az megfelel egy örök törvénynek. Minden férfi és minden nő Istennek egyenlő ábrázolása a földön, egymással egyenlők, egymásközt ugyanolyanok, teljesen egyenlően beállítottak és az egyik résznek nem szabad magát a másik fölé helyeznie, vagy magának jogot bitorolni akarnia a másik felett. Hogy férfi és nő eszerint viselkedjenek, ez csak az ő felismerésük ama fokozatától függ, mely szerint közülök mindegyik az Isteni Lénynek ugyanazt a végtelenségét ábrázolja, mely lény az ő környezete felismerését arra használta fel, hogy magának a teret és időt szolgálatába állítsa. Ha így az Istenség az időhöz fordul, akkor ő a nő alakjában nyilatkozik ki, ha ő a térséghez folyamodik, akkor a férfi alakját veszi fel.

Isten mindig továbblibeg idő és tér, vagy éther és atom között. Ha Ő megváltoztatja az Ő idejét, akkor Ő elismeri a térséget és férfiasan jelenik meg. Mint férfias jelenség Ő pótolhatja ismét a térséget az idővel és akkor aztán ismét mint nőies jelenség lép elő. Ezért túlmerészség eme idea után haladni: „Ha egyszer férfi, marad férfi, ha egyszer nő, marad nő mindörökre.” Az örök Intelligenciának szabad akarata van, tehát mindent meg tud változtatni, ha akarja.

Nos hát, ha a házastársak egymással egyenlők minden tekintetben, akkor e felismerés és elismerés alapján az egybekelés által mindegyikük részt vesz a másiknak a gazdagságában, társtulajdonossá válik, miként az már a közönséges életben gyakran el is van ismerve. Ahol pedig minékünk azt az Istenség kinyilatkoztatja, miszerint Ő az, aki mindent birtokol, mindennel rendelkezik, mindent sajátol, mindent hozományoz, így az Ő felismerése és elismerése által és az ő közvetítése által férfiség és nőiség között teljes részesedésünk lesz minékünk a világmindenség gazdagságában, mennynek-földnek minden kincseiben éspedig nemcsak eme élet rövid időtartamára, hanem az örökéletre is vagy mindörökké. Aki azonban még mindig azt hiszi, miszerint ő gazdagságokat és képességeket az önmaga személye számára kap, az elkorlátozza magát, egyenlőtlenné teszi magát, az ővele egyenlőtől elidegeníti magát, éppúgy az Istentől és az ő embertársaitól és nem tudja meglátni minden emberben az Isten kinyilatkozását és minden ember egyenlőségét.

Ezek a korlátol birtok- és vagyonfogalmak azok, amik minket határok és korlátok közé szorítanak. Sőt házastársak között is még mindig széltében-hosszában ez a szólásmód járja: „Az én férjem!” „Az én nőm!” Akkor tehát a nő teremtette légyen a férfit, tehát tulajdonképpen ennek ő az anyja és a férfi a nőt tulajdonául megszerezte amivel ő rendelkezhetik és parancsolgathat, úgy, ahogy ő (férfi) akar. E szó, hogy „nő”, azon szóra vezethető vissza, hogy „szabadonálló”. Tehát ne mondja többé a férfi: „Az én nőm!”, mert a nő szabadon áll őmellette. Az enyém csakis az, amit én magamnak megdolgoztam, ezt pedig házastársak egymásfelől nem mondhatják! Mi a házassággal esztelen állapotokba jutottunk, mivel mi esztelenül gondolkozunk, és nem gondoljuk meg azt, hogy mi mit gondolunk és hogy a mi szavaink tulajdonképpen mit fejeznek ki. Itt nékünk vissza kell fordulnunk és egy másik útra kell térnünk. Nékünk nem szabad többé megadnunk magunkat a mi környezetünknek, hanem csak az Individuelnek, a Centrálisnak, az Örökműködőnek, a Teremtési-Fejlődési-Tökéletesítési Hatalomnak.

Mihelyt mi így gondolkozunk, akkor mi már egy vagyunk a végtelenséggel és a Mindenhatalom védelme és vezetése alatt találjuk magunkat. Ekkor aztán nem is koldulunk többé részvétért vagy szimpátiáért, hanem egyszerűen kikérjük a mi örökségrészünket, ami mindegyikünkben testesülve van. Az ember az ő jogainak az elismerését akarja, nem pedig részvétet és vigaszt az ő gyengeségei számára. Mi nem akarjuk a földi javak elosztását és a földi vagyon szétosztását, hanem csak a mi örökségrészünket és nem alamizsnát, nem a gazdagok asztalának a morzsáit, nem a szegénytámogatást, sem munkanélküli segélyezést, sem betegségi táppénzt, hanem a mi képességeinknek és talentumaink elismerését és alkalmat arra, hogy ezeket a mindennapi életben használjuk s értékesítsük, hogy mi azokat még kibővíthessük munka és gyakorlás által s ezáltal gyarapodjunk egészségben és szellemi erőben, kegyelemben és bölcsességben Istennél és embernél.

Nos, nékünk nincs már többé mire várnunk, amíg nékünk mások segíthetnének, hanem az örök Törvény felismerése által nékünk az lehetővé van téve, hogy a helyes útra térjünk a mi tulajdonunk elérése végett és a mi isteni örökségrészünk megvalósítására. Minél inkább együttesen ezt a házastársak megcselekszik, annál több polarizációs hely jön működésbe a teremtő gondolat kiterjesztésére és ez annál nagyobbat tud művelni s annál jobban vonzódik a nő szíve s a férfi érzüléke, hogy magukat az Isten országának a Földön való kiterjesztésére szenteljék, ami legvégül a célja minden emberi óhajnak.

A dualitásnak eme univerzális viszonya képezte minden időben, amikor az ember a tiszta zarathustrai tant követte, a házasság lényegéről való felfogás alapját. Nyugaton az őskeresztények vagy gnosztikusok valának az utolsók, akik miden életjelenség dualitásának a felismerését világosan kifejezésre juttatták s realizálták (megvalósították), amennyiben ők a praktikus értékesítését az „eonoknak”, ahogyan ők a magnetizmus- és elektrizmusikererőket nevezték, az eon- vagy szicigia-házasságban tanították. Az ellentétes elektromagnetikus állapot egybeolvadása már megteremti a harmóniát, a boldogságot a házastársak között.

Mégis a gnosztikus őskeresztény eon-tan nem korlátozódott a házasságra, hanem vonatkozással volt minden közlekedésre a mindennapi életben, igen, sőt a jövő életre is, még ha az ittlét az őskeresztények számára a magasabbra-fejlődés lényeges időszakát jelentette is. Ezért ők különösen kiműveltek a minden jelenség dualitásáról szóló tan közvetítésével egy jól átgondolt harmóniatant, melynek az volt a célja, hogy a közösség erőit kifejlessze, vagy az összes ellentétek kiegyenlítését létrehozza, úgyhogy világosultság, megdicsőülés, átszellemülés, a szellem bősége, vagy „pleroma” létesülhessen, a feltétele annak, hogy az ember Istent önmagában meglássa, vagy minden közösség-gyakorlásnak és minden egyéni nevelésnek a célját elérje.